Kognitív képességfokozás, egyéni szabadság és a neurotechnológia Európában
David Orban — teljes válaszaim a Le Scienze MIND interjújához a nem terápiás protézisek neurohackeléséről. A kérdéseket Teresa Giusti tette fel (Tudománykommunikáció mesterszak, SISSA); egy változata megjelent a MIND-ban.
Mennyiben lehet a kognitív képességfokozás szabad egyéni választás, és mikor kockáztat azzal, hogy társadalmi nyomássá válik?
A társadalom per definitionem befolyásolja és korlátozza tagjait közös szabályokon keresztül. Számos területen — és elkerülhetetlenül, abban a pillanatban, amikor úgy döntünk, hogy közösségben élünk — ennek tudatában kell lennünk.
A társadalmi és technológiai feltételek azonban nem statikusak: folyamatosan új lehetőségek, új szükségletek, új eszközök jelennek meg. E változásokkal szemben az egyének és a közösségek alakítják és újradefiniálják az együttélés módjait.
Már ma is együtt élünk a kognitív képességfokozás olyan formáival, amelyek egykor egyéni szenvedély vagy kíváncsiság gyümölcsei voltak, mára azonban a társadalmi részvétel funkcionális előfeltételeivé váltak. A digitális írástudás például mára alapvető jogok eléréséhez szükséges feltétel: az állam elektronikus platformok használatát írja elő az adókötelezettségek teljesítéséhez, és aki nem tudja ezeket használni, másvalaki segítségére kénytelen szorulni.
Ebben a helyzetben valószínű, hogy a jövőbeli kognitív képességfokozó eszközök is — amint hatékonynak és széles körben alkalmazhatónak bizonyulnak — megszokottá és elvárttá válnak. Aki nem akarja, nem tudja vagy nem kívánja alkalmazni őket, feszültségbe kerül a kollektív részvétel új, hallgatólagos normáival.
A jelen pillanat sajátossága ezen eszközök erejében, az általuk kiváltható átalakulások mélységében és terjedésük gyorsaságában rejlik. Az írásnak évszázadokba telt, míg tömeges készséggé vált. Az informatikának egy nemzedék kellett. A felbukkanó kognitív képességfokozó technológiák viszont néhány év alatt válhatnak mindenütt jelenlévővé, anélkül hogy elegendő időt hagynának a fokozatos alkalmazkodásra.
Már ma is hallani olyan kifejezéseket, hogy: „még jó, hogy nyugdíjba megyek, így nem kell megtanulnom használni a mesterséges intelligenciát”. Az érkező új technológiákkal azonban ez a kimaradási mozgástér talán már nem fog létezni. Az alkalmazkodóképesség kényszerű kiterjesztése a népesség egy része számára fenntarthatatlanná válhat. Akkor majd el kell döntenünk, hogy elfogadjuk-e ezen egyének marginalizálódását, vagy elismerünk és védünk egy újfajta jogot: a nem-alkalmazás, a kognitív lekapcsolódás, a biológiai folytonosság jogát. Csak így biztosítható méltó élet azoknak is, akik tudatosan választják, hogy nem fokozzák képességeiket.
Milyen kockázatokkal jár Európa számára, ha túlságosan fékezi a neurotechnológiai innovációt más geopolitikai tömbökhöz képest? Van-e megoldást kínáló megközelítés?
Európa régóta olyan elővigyázatossági elvet alkalmaz, amely valójában a bizonyítás terhét az innovációra rója: a legfejlettebb technológiáktól azt kérik, hogy még elterjedésük előtt igazolják a kockázatok hiányát. Ez az elv, bármilyen nemes szándék vezérli is, jelentős következményekkel jár a versenyképesség szempontjából.
Elkerülhetetlennek tűnik, hogy hasonló megközelítést alkalmazzanak a neurotechnológiai innovációra is, lassítva annak fejlődését és korlátozva elterjedését. A paradoxon nyilvánvaló: csodálkozunk az amerikai vagy kínai fölényen olyan területeken, ahol Európa szándékosan fékezte saját haladását, megfeledkezve arról, hogy más globális szereplők nem osztoznak ugyanabban az óvatosságban.
Ha Európa stratégiai tétet ismerne fel a neurotechnológiákban, amely képes egy új geopolitikai egyensúlyt meghatározni, akkor a jelenlegi paradigmán túli megoldásokat kellene keresnie. Egy lehetséges út a rugalmas szabályozás alá eső kísérleti zónák létrehozása volna, ahol az innováció gyorsan haladhat, nyilvános és átlátható megfigyelés mellett. Az ilyen környezetekben a máshol érvényes szigorú szabályokat ideiglenesen felfüggesztenék, hogy elősegítsék az új technológiák kutatását, fejlesztését és validálását.
Inspiráló modell lehetne a Kínában a nyolcvanas években létrehozott különleges gazdasági övezeteké, mint Sanghaj és Sencsen. Ezeken a területeken a rendkívüli vállalkozói szabadság rendszere lehetővé tette vállalkozások születését, a technológiai fejlődést és globális termelési és kereskedelmi rekordok elérését — mindezt az állami hatóságok folyamatos felügyelete mellett, de tág mozgástérrel.
Ma Európának lehetősége van elgondolkodni egy saját „etikai kísérleti zóna” modelljén, amely összeegyezteti a szigort és a dinamizmust, az elővigyázatosságot és a haladást. A vitának azonban azonnal el kell kezdődnie, ha el akarjuk kerülni egy újabb kulcsfontosságú technológiai terület feladását. A neurotechnológiák nem pusztán kutatási terület: a kognitív és kulturális hatalom egyik következő határvonalát jelentik. Másokra hagyni őket nemcsak gazdasági tér elvesztését jelenti, hanem a jövőt formáló mentális modellek feletti ellenőrzés átadását is.
Ennek az interjúnak egy változata a Le Scienze MIND-ban jelent meg (2026).