Egy kis káosz, amit te választasz

Néhány napja azt írtam, hogy a zavarodottság a helyes válasz arra, ami az MI-ben történik, és hogy a tanácstalanságot, amit az emberek éreznek, a terület vezető szakértői is osztják. Az az írás egy kívülről érkező állapotról szólt, amelyet egymásra torlódó jelzések hoznak létre, gyorsabban, mint ahogy bárki rendezni tudná őket. Ez itt a fordított elrendezésről szól, ahol a káosz az enyém, én építettem szándékosan, és én döntöm el, mennyi jut belőle az életembe.

A zavarodottság két fajtája

Az emberek többsége az első módon zavarodik össze, amikor találkozik az MI-vel. Túl sok üzenetet kapnak, készséggel követik, amit a fősodratú sajtó mond nekik, az pedig többnyire azt mondja, hogy féljenek. Ez a zavarodottság a passzivitásból ered, és szorongást termel, mert semmi nem kér benne semmit attól, aki érzi.

A másik fajta abból ered, hogy kísérletezel és tapasztalsz, miközben még nem vagy tapasztalt. Ugyanaz a mechanizmus van alatta. A zavarodottság az a képtelenség, hogy osztályozd a világ neked adott visszajelzését, és cselekedj rá, a tapasztalat pedig az, ami ezt a képtelenséget megszünteti: izommemórián vagy mentális szokáson keresztül azonnal felméred a helyzetet, és tudod, mit kell tenned. Egy szakács, aki kétszázszor csinálta már meg a mártást, nem azon gondolkodik, hogy összement-e, egyszerűen látja. A különbség teljes egészében abban van, hogyan jutottál oda. Az egyik az, ami akkor történik, amikor a világ rendez be téged. A másik az, ami akkor, amikor szándékosan felkeresed a saját hozzáértésed peremét, mert tudod, hogy ott állni javadra válik.

Évekig gyakoroltam a második fajtát, mielőtt bármiképp fel tudtam volna ismerni, mi az.

Egy tucat műanyag pohár

Amikor a gyerekeim kicsik voltak, úgy öt és nyolc év között, nyaranta egy tucat műanyag pohárral mentünk a parkba. Lerakosgattuk őket az ösvény mentén, fogtunk egyet-egyet, megtöltöttük az ivókútnál, és vízi csatába kezdtünk, mi hárman, mindenki más kellős közepén, aki a parkot a maga rendes céljaira használta.

Az emberek vizesek lettek. Gyerekek, és felnőttek is. Legtöbbször a hátuk mögött történt, úgyhogy megfordultak, nem tudva, ki vagy mi találta el őket, és abban a pillanatban, magyarázkodás helyett, fintorogtunk egyet, és az ösvényen még ott álló poharakra mutattunk, minden további magyarázat nélkül. Jó néhányan felvettek egyet, és beszálltak.

Nézni, ahogy felnőttek, akik aznap reggel semmi ilyesmit nem terveztek, bőrig áznak és nevetnek rajta, a lehető legjobb hozam volt egy tucat műanyag pohárért. Nem a víz működtette. Hanem az, hogy az ivókút ivásra van, az ösvény járásra, és négy másodperc alatt egy csomó magától értetődőnek vett viselkedést kimozdítottunk a helyéről, és jobb alternatívával helyettesítettünk.

Egyetlen pálcika

Az egyszerűbb változat a saját asztalomnál zajlik. Amikor kínait eszünk, néha megterítek, és mindenkinek egyetlen pálcikát adok.

Leülnek, és megkérdezik, mit csináljanak vele. Jogos kérdés, és nekem sincs rá válaszom. Párba állhatnátok: két ember, két tányér, két pálcika kettőtök közt, és a vacsora máris tárgyalás. Csinálhattok valami mást is, amire nem gondoltam. A gyakorlat lényege az a négy-öt másodperc mindezek előtt, amikor az embernek gyorsan magába kell néznie, és új egyensúlyi pontot kell találnia. Kis kognitív dzsúdzsucu mozdulat. Kibillentesz valakit, ő pedig vagy új helyzetben talál vissza, vagy eldől, és az eldőlés is tanít valamit.

Miért működik csak kétszer

Nem csinálom gyakran, és ennek szerkezeti oka van. Amint várható, megszűnik működni. Egy vendég, aki úgy érkezik, hogy tudja, egyetlen pálcika lesz, már előre elvégezte a rendezést, ami azt jelenti, hogy az az izom, amelyet használtatni akartam vele, be sem kapcsol. Ugyanez igaz a parkra: egy vízicsatáiról ismert családot az emberek kikerülnek.

Bármi, ami meglepetéssel edz, lejár abban a pillanatban, amikor rutinná válik. Ez az a korlát, ami használhatóan tartja a szándékos zavarodottságot, és ezért sem lehet megvásárolni. Folyton ki kell találnod a következőt.

A járás instabil események sorozata

Azt szeretném, ha az emberek úgy gyakorolnák a zavarodottságukat, ahogy az idegenek a parkban. Nem futottak el, nem hívtak rendőrt, és a legtöbben nem is dühödtek fel. Fel voltak töltve, aktiválva, bevonva, és remekül szórakoztak.

Bárki, aki az MI-re és a benne rejlő lehetőségekre néz, ugyanezt megteheti a zavarodottsággal, amit az kelt benne. Öleld fel, értsd meg, és menj kísérletezni. Amire nem szabad számítani, az az, hogy a zavarodottság elpárolog, mert a technológia és ennek a korszaknak a természete miatt nem fog. Új ingerek, új funkciók és képességek fenn fogják tartani a szükséges meglepetés- és váratlanságszintet.

Egy kisgyerek, aki megtanult járni, nem szerezte meg az instabilitás kezelésének képességét. A járás teljesen instabil események sorozata, ellenőrzött zuhanás, amelyet minden alkalommal elkap a következő lépés, és soha nem szűnik meg annak lenni. Az erőfeszítés megmarad, csak láthatatlanná válik: továbbra is izommunka, és csak a koncentráció szempontjából erőfeszítés nélküli. Ha egy kis szándékos káosz előállításával edzed magad arra, hogy a saját zavarodottságodban benne legyél, ugyanígy működik. Nem jutsz el valamiféle lehetetlen szilárdsághoz. Képes leszel magabiztosan járni egy világban, amely folyton mozog, miközben azok, akik sosem gyakorolták, megdermedve állnak, és nem tudják olvasni, mi történik velük.

Mibe kerül megpróbálni

Van egy feltevés, hogy ez a fiataloké, akik azért lépnek ki a komfortzónájukból, mert még nem építették fel. Egy vonalon túl, amelyet felnőttkornak hívunk, a kockázatvállalásnak elvileg csökkennie kell.

A modern társadalmak egyik valódi vívmánya, hogy ma olyan feltételeket tudunk építeni, amelyek között megengedhetünk magunknak olyan kockázatokat, amelyek egykor elképzelhetetlenek lettek volna. Gondolj egy középkori házaspárra, amely fogadót nyit. Ha megbukott, a férfi az adósok börtönébe került, és hónapokon belül meghalt ott, az asszony pedig az utcára a gyerekekkel. Nem létezett mechanizmus arra, hogy elválaszd magad a saját vállalkozásod bukásától, és még 1905-ben is több mint tizenegyezer adós ült angol börtönökben.

A korlátolt felelősség az a találmány, amely ezen változtatott, és rengeteg ember számára nyitotta meg a kockázatvállalást, akik korábban soha nem engedhették volna meg maguknak. Ma vannak helyek, ahol az, hogy megpróbáltad és elbuktál, becsületbeli cím, és senki nem rója fel neked.

Nem mindenütt. Németországban az ügyvezetői tisztség ötéves eltiltása valóban létezik, de elítéléshez kötődik: fizetésképtelenségi bűncselekményhez, késedelmes bejelentéshez, a könyvvezetés elmulasztásához, csaláshoz vagy hűtlen kezeléshez. A vétlen bukás semmilyen eltiltással nem jár. A büntetés, amely arra esik, aki megpróbálta, kulturális: ha sikerrel jársz, rád talál egyfajta irigység, ha elbuksz, kinevetnek, és csúnyán elbukni a kettő közül a rosszabb. Egy társadalom, amely így rendezi be az érzéseit, azt kéri a tagjaitól, hogy maradjanak ott, ahol vannak.

A jogi gépezet a kockázat megengedhetőségéhez megépült. Ami egyenetlen maradt, az az, hogy a körülötted lévők hagyják-e használni.

A meghívás

Ez tehát kevésbé bemutató, mint inkább meghívás. Találd meg a kis káosznak azt a változatát, amely illik a háztartásodhoz és a hetedhez. Rakj ki több poharat, mint ahány ember van. Adj valakinek egyetlen pálcikát. Nyisd meg azt az eszközt, amitől azt mondták, félj, és tölts el egy estét azzal, hogy rossz vagy benne, szándékosan, ott, ahol semmi nem múlik az eredményen.

Zavarba fogsz jönni, és pontosan ez a lényeg, mert az a zavarodottság, amelybe szándékosan sétáltál bele, az egyetlen, amellyel gyakorolni tudsz. Mindannyian egy csónakban evezünk ebben, és bárki lehet magabiztosan zavarodott nyilvánosan, különösen azután, hogy edzette magát egy kis káoszon. Ajánlom.