Kockázat a jég és a gáz között

Az elmúlt két hétben azt írtam, hogy a zavarodottság a helyes válasz arra, ami az MI-ben történik, és hogy fel tudunk rá készülni, ha egy kis káoszt, amit mi magunk választunk, saját magunk idézünk elő. Az első egy kívülről érkező állapot volt, a második egy szándékosan berendezett edzés. Mindkettő ugyanahhoz a kérdéshez vezet: mire való ez az egész felkészülés? Az én válaszom a kockázat: hogyan értjük, mennyit engedhetünk meg magunknak belőle, és hogyan változik az alakja, ahogy az MI egyre erősebbé válik.

Mi a kockázat

Számomra a kockázat annak a mértéke, mennyire tökéletlenül látjuk előre a jövőt. Ha pontosan meg tudnánk jósolni, mi következik adott kiindulási feltételekből, egyetlen jövőbeli esemény sem hordozna semmilyen kockázatot. Erre nem vagyunk képesek, így minden cselekedetünknek vannak olyan következményei, amelyeket csak részben látunk előre. Azoknak a következményeknek az összességét, amelyek eltérnek attól, amit vártunk, nevezzük kockázatnak.

Egész iparágak élnek abból, hogy ezt az eltérést megmérjék, és árat szabjanak neki. A pénzügyi szektor bevételének jelentős része abból az aszimmetriából származik, ahogyan egy ügylet résztvevői a kockázatot értik. A biztosítók védelmet árulnak ellene, és maguk is védelmet vásárolnak a viszontbiztosítóktól, amelyek átvállalják azt a kockázatot, amelyet a biztosítási ágazat tovább akar adni.

Amikor nő a kiszámíthatatlanság, a nyomás felfelé halad ezen a láncon. Florida jól mutatja ezt. 2020 óta tizenöt ingatlanbiztosító vált fizetésképtelenné az államban, sokuk azért, mert nem talált elég viszontbiztosítást azoknak a kárigényeknek a fedezésére, amelyeket egy rossz hurrikánszezon hozna. Ha van egy lakásod egy Miami tengerparti épületében, azt egyre nehezebb biztosítani, és a társaság, amely a kötvényedet kiállította, maga lehet a következő, amelyik csődbe megy. Idén néhány viszontbiztosító visszatért az államba, olyan árakon, amelyek tükrözik, mit tanultak.

Mindez nem új. Amit az MI megváltoztat, az az eloszlás alakja, mert egyszerre két irányba mozdítja el a kockázatot.

Kicsivé tett kockázat

Az egyéni életünkben a ma elérhető eszközök, megfelelően használva, példátlan mértékben csökkenthetik annak kockázatát, hogy belevágjunk valamibe. Prototípus-készítés, piackutatás, ügyféltesztelés, piacra lépési stratégia, márkaépítés, ügyfélszolgálat, beszállítói és ellátásilánc-menedzsment: bármekkora vállalkozás minden oldalát meg lehet érteni, strukturálni és MI-ágensekre bízni, egyre hatékonyabban és egyre csökkenő költséggel.

Múlt héten leírtam, hogyan tette a korlátolt felelősség túlélhetővé a kudarcot a hétköznapi emberek számára. Az MI valami hasonlót tesz magának a próbálkozásnak a költségével. Olyanok, akik soha nem mertek volna belevágni, megpróbálhatják, elbukhatnak anélkül, hogy összeroppannának, és újra nekifuthatnak, amíg rá nem jönnek, miben jók, mire van szüksége tőlük a világnak, és miért fizetne nekik valaki. Ezt a keresést folytatjuk minden héten az Ikigai Collective keretében, és ma sokkal több ember számára nyitott, mint korábban, legalábbis azokban az országokban, amelyek ezt megengedik.

Az egyszemélyes alapító, aki egészen mostanáig kivételnek számított, teljesen hétköznapi választássá válik. Továbbra is szeretnél majd másokkal dolgozni, a közös építés öröméért és izgalmáért, de azért keresed majd őket, mert akarod, és nem azért, mert nélkülük nem lehet elvégezni a munkát. Ez új szabadság, és a szabadon meghozott döntések általában mindenkinek a javát szolgálják, aki részt vesz bennük.

Annak értéke, amit már megírtál

Egy dubaji barátom, aki ezen a héten először vett részt az Ikigai Lab Night estünkön, más szögből mondta el ugyanezt. Húsz évnyi e-mailt adott át az ágenseinek: szállodai foglalásokat, repülőjegyeket, előfizetéseket, nyugtákat, amelyek bármiféle érték nélkül hevertek a postafiókjában. Pusztán ebből az archívumból elég jól megtanulták a szokásait ahhoz, hogy az ő közreműködése nélkül rendeljék meg a bevásárlását. Az aggodalma ennek a kényelemnek a tükörképe. Minél többet adsz egy ágensnek, annál többet ért meg rólad, és ő egy nyílt formátumot szeretne, amely platformokon átívelően megőrzi ezt a tudást, hogy egy ma épített bothoz évtizedek múlva a gyerekei is fordulhassanak.

A piac már árat szabott az övéhez hasonló archívumoknak. Augusztusban, miután a Spirit Airlines beszüntette működését, a Google 10 millió dollárt fizetett a belső adataiért egy csődárverésen: nagyjából 100 millió e-mailért, 500 millió Teams-üzenetért, valamint évtizedeknyi dokumentumért és kódért, miközben egy másik licitáló 7,5 millió dollárral szorosan mögötte maradt. Egy egyéni archívum ennél jóval kevesebbet ér, és a magamét nem adnám el vakon. Az ár mégis elárul valamit egy élet vagy egy vállalat legaprólékosabb lenyomatának értékéről, és a sajátunkat mi magunk tudjuk a legjobban felhasználni.

Kockázat, amelyet senki sem tud megmérni

A másik végleten ugyanezek az eszközök elég erősek ahhoz, hogy nehezen kordában tartható módon lehessen használni őket. Ma nincs mérnöki vagy tudományos megoldás az MI megbízható irányítására, akár emberek vezérlik, akár a saját kezdeményezéséből cselekszik, miután elindították valamerre. Ilyen megoldás nélkül a kockázat egy olyan kategóriájával nézünk szembe, amelyet egyáltalán nem lehet mérni, mert nincs előrejelzés, amelyhez képest az eltérést mérni lehetne.

E két véglet között élünk: egy világban, amelyben a próbálkozás kockázata soha nem volt kisebb, és egy olyanban, amelyben az egész rendszer kockázatát soha nem volt nehezebb megbecsülni.

Mibe kerül elutasítani a kockázatot

Ezzel a bizonytalansággal szembesülve sok intézmény a megállást választja. Európában láttam, ahogy működő MI-projekteket tettek parkolópályára, mert előre számoltak az AI Act nagy kockázatú rendszerekre vonatkozó szabályaival, amelyek közé minden tartozik, amit munkavállalók irányítására használnak. Ezeket a szabályokat 2026. augusztus 2-tól kellett volna alkalmazni. Júliusban a Digital Omnibus hatályba lépett, és 2027. december 2-ra halasztotta őket. A határidő elkerülése érdekében befagyasztott projektek most tizenhat hónappal tovább várnak egy szabályra, amely akár újra megváltozhat.

Ez a beidegződés mélyebbre nyúlik a szabályozásnál. Nagyjából tíz évvel ezelőtt Olaszország egyik legnagyobb bankjának HR-vezetője azt mondta nekem, hogy több mint százezer alkalmazottjuk egyharmada másnap otthon maradhatna, és a bank jobban működne, mert sokan közülük azzal töltötték az idejüket, hogy olyan munkával igazolják a létezésüket, amelyre senkinek nem volt szüksége. Ezt nem tehették meg, mondta, a társadalmi kohézió és béke miatt, amelyet a banknak fenn kellett tartania. Ez a döntés azt fejezi ki, hogy nem hisznek az egyéni cselekvőképességben, abban, hogy az emberek képesek fejlődni és vágynak is rá, és sokukat abban a hitben hagyja, hogy hasznosak, miközben azért kapnak fizetést, hogy értéket vonjanak el.

Ennél élesebb nem is lehetne az ellentét azzal, amit ezen a héten Abu-Dzabiban hallottam. Az Egyesült Arab Emírségek Regulations Lab nevű intézménye, amelyet 2018-ban szövetségi törvény hozott létre, ideiglenes engedélyt ad olyan projekteknek, amelyeket a hatályos jogszabályok vagy tiltanak, vagy nem szabályoznak, például az önvezető járműveknek. A kérelmeket hetek alatt bírálják el. Az engedélyes hat hónaptól egy évig előre egyeztetett feltételek mellett működik, és megosztja, amit tanult, a kormány pedig ebből a közös tapasztalatból dolgozza ki a jogszabályokat. Az egyik ágazat, amelyben kísérleteznek, maga a kormányzat. Ennek súlya van egy olyan országban, amely vállalta, hogy két éven belül kormányzati ágazatainak, szolgáltatásainak és működésének felét ágensalapú MI-re állítja. A magánszektornak saját ágensekre lesz szüksége, amelyek szót tudnak érteni és ügyletet tudnak kötni a kormányzat ágenseivel, és ezeket a szabályokat közösen gyűjtött tapasztalatok alapján fogják megírni.

A jég és a gáz között

Van egy analógia, amelynek a mélységét még nem mértem fel teljesen. Az élet két véglet között létezik. Az egyik oldalon a szikla és a jég fagyott, kristályos rendje áll, ahol az anyag múlatja az időt, szilárdan, megbízhatóan és változatlanul, és semmiről sem tud azon túl, ami ő maga. A másikon a forró gáz kavargó káosza, ahol semmilyen szerkezet nem marad meg sokáig. Termodinamikai szempontból az élet a változás hiánya és a túl sok változás közötti sávban fejlődött ki.

Az MI arra kényszerít minket, hogy mindenáron ugyanebben a sávban tartsuk a pályánkat. Tovább kell fejlődnünk ebben a sávban: az új eszközökkel elég kicsivé kell tennünk a saját kockázatainkat ahhoz, hogy vállalhassuk őket, és mindent meg kell tennünk azért, hogy a rendszerszintű kockázatok kezelhetők maradjanak, és az eszközök a mi céljainkat szolgálják. Nehéz, bonyolult és viharos lesz. Meggyőződésem, hogy sikerrel járunk, mert nincs más lehetőség: a jövő az, amit felkarolunk, megtervezünk és megépítünk, és ez definíció szerint a saját sikerünket is magában foglalja.

Az első nyilvános előadásomat a technológiai szingularitásról pontosan húsz éve, ebben a hónapban tartottam Milánóban. A teremben kevesen hitték, hogy még az életükben bekövetkezik. Dubaji barátunk elmondta, hogy régóta követi a munkámat, de ő sem hitte el, egészen addig, amíg a ChatGPT megjelenése lehetetlenné nem tette a kételkedést. Már nem kell vitatkoznunk arról, hogy jön-e a változás. A feladat most az, hogy segítsünk másoknak megtalálni a saját helyüket ebben a sávban, azzal, hogy beszélünk róla, és meghívjuk őket, hogy csatlakozzanak hozzánk.